2 éve élem füstmentes életemet. Több mint tíz évig dohányoztam, így azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy nem voltam kezdő. Mi több, 2 évvel ezelőttig életem felében dohányos voltam. Majd amikor feleségemmel szóba került a gyerekvállalás gondolata komolyan átgondoltam, hogy most mitévő legyek. Nem akartam, hogy a gyerekem dohányozni lásson, nem akartam, hogy a gyerekem úgy szocializálódjon, hogy a dohányzás normális és elfogadott dolog a családban.
Imádtam dohányozni! A dohányzás élményéért gyújtottam rá minden alkalommal, amely mellé persze társult a megszokás is. Mivel gyerekfejjel kezdtem az egészet – bárhogy is próbáltak harcolni ellene szüleim - egy idő után majd minden cselekedetemet a füstölés kísérte. Rágyújtottam akár öröm, akár bánat ért. Cigi után nyúltam ha unatkoztam vagy ha fel voltam pörögve. Ment a füstölés munkában (előtte iskolában) és szabadidőben is. Egy csésze kávé is elképzelhetetlen volt egy szál cigaretta nélkül. Sok munkahelyi és magánéleti kapcsolat is ehhez a tevékenységemhez kötődött, mint például az iskolai szünetekben az egymásnak falazó cinkostársak vagy a munkahelyi dohányzóban megismert kollégák. Sok-sok beszélgetés, nevetgélés, ismerkedés, öröm és bánat egy-egy szál cigaretta mellett.
Aztán ott voltak a rövidebb-hosszabb kihagyások is. Egyszer fél év, egyszer három hónap és volt amikor még annyi sem. A végén mindig megtörtem és ott folytattam ahol előtte abbahagytam. Épp ezért joggal gondolhatnék arra, hogy a mostani kihagyás is folytatódik majd egyszer, valamikor, valahol. De nem teszem! Nem gondolok rá, mert az elmúlt két év megerősített. Megerősített abban, hogy igenis lehet élni füstmentesen úgy, hogy még a kávé is jól tud esni.
Sokat segített persze az a tény, hogy feleségemmel eldöntöttük, hogy gyereket szeretnénk. Innentől kezdve spanolt a dolog, hogy most már nincs mese, hisz ellenkezne az elveimmel, tennem kell valamit. Kellett egy módszer ami segít a leszokásban (amit én tünetmentesítésnek nevezek, okkal!!!), hát kreáltam egyet magamnak. Nem kell nagy dologra gondolni, egészen egyszerűen történt az egész.
Elszívtam az utolsó szál cigarettát. Innentől kezdve mindent ugyanúgy csináltam mint előtte, csak a dohányzást iktattam ki a napirendemből. Ami az egyik kulcsmotívuma volt az egész procedúrának, hogy nem szóltam róla senkinek. Persze egy idő után másoknak is feltűnt a dolog. Amikor rákérdeztek, hogy mi a szitu, akkor sosem mondtam azt, hogy leszokóban vagyok, vagy hasonlók, egyszerűen mindig csak annyival tértem ki, hogy “Túl sokat dohányozok mostanában próbálok rá odafigyelni, hogy kevesebbet szívjak”. Ez persze szó szerint igaz is volt, hisz pont arra törekedtem, hogy csökkentsem a mennyiséget, csak azt sosem tettem hozzá, hogy drasztikusan, nullára. Sosem mondtam, hogy leszokóban vagyok, mert akkor mindig jött a szokásos “és, hogy bírod?”, “mi a módszered?”, “mióta?”, “komolyan?” és hasonló sajnálkozó és sokszor cinikus kérdések. Nem akartam, hogy sajnáljanak, sőt azt sem, hogy segítsenek. Hisz hogyan is tudtak volna segíteni? Ez a magam csatája volt, önmagamat kellett legyőzni.
A feleségem persze hamar levette, hogy mi a szitu, de profin reagálta a dolgot, mert mikor másodjára kérdezett rá, hogy “mi van, mostanában nem dohányzol?” és én tömören csak úgy válaszoltam, hogy “hagyjuk!”, akkor nem erőszakoskodott, tabu volt a téma egy jó darabig. Egészen addig amíg azt nem éreztem, hogy oké, most már sínen vagyok. Ez kb. 8 hónapba telt. Persze a feleségem tudta, én pedig tudtam, hogy ő tudja. Hát igen, mégis csak egy évtized közös múlt áll már mögöttünk!
Az eltelt két év megerősített abban a hitemben, hogy a határozottan és pontosan meghatározott célokat, kitartással és akarattal el lehet érni, a kislányom pedig nem lát dohányozni. Ez pedig újabb cél elérésére sarkall: le kell dobnom egy pár kilót!
